Mi marad egy ház után? És mi marad az ember után, aki megtervezte? Az építész kiállítás most először mutatja meg Guzmics György munkáit így együtt, személyes és szakmai síkon egyszerre. Olyan életmű ez, ami nem harsog, hanem belső rendet sugároz.
A tér néha többet mesél, mint a szó. Ha megfelelő ideig nézünk egy gondosan megtervezett épületet, egyszer csak történeteket hallunk ki belőle. Erről szól ez az építész kiállítás is: nemcsak bemutat, hanem beszél – halkan, mégis erővel. Aki végigsétál rajta, nem csupán egy építész munkáit látja, hanem egyfajta belső rendet is: gondolatokból, arányokból, emberi jelenlétből összeálló világot.
Építész kiállítás ritkán látott megközelítésből
A közelmúltban különleges kiállítás nyílt Salgótarjánban, a Dornyay Béla Múzeumban. A Magyar Építészet Hónapja keretében megrendezett esemény a Nógrád Vármegyei Építész Kamara szervezésében és támogatásával jött létre. A tárlat középpontjában Guzmics György, Pro Architectura-díjas építész áll – vagy talán jobban mondva: jelen van, mert ez a kiállítás nemcsak a munkáit mutatja be, hanem egy életformát, egy gondolkodásmódot és egy emberi jelenlétet is.
A kiállítás nem csupán szakmai bemutató, hanem életút-összegzés, személyes pillanatokkal. Olyan, mintha maga az alkotó hívna végig azokon a tereken, amelyeket ő valaha megálmodott: rajzokon, modelleken, fotókon és szövegeken keresztül. A látogató nemcsak házakat, hanem történeteket lát – és egy olyan építész keze nyomát, aki évtizedeken keresztül tudott hű maradni a szakmához, az értékekhez és önmagához.
Szakmaiság, ami példát ad
Guzmics György építészetének egyik legmeghatározóbb jellemzője a tudatos térformálás: az épületek nem pusztán funkcionálisan működnek, hanem arányaikban, tömegalakításukban és térkapcsolataikban is következetes logikát tükröznek. Formái változatosak, de soha nem öncélúak – mindig a rendeltetésből indulnak ki. Az anyaghasználatban a természetes, időtálló és nemes egyszerűség dominál. Nála a fa, a kő, a vakolat, a tégla mindig a megfelelő helyre kerül, a részletmegoldások igényessége pedig az egész épületet hitelesebbé teszi.
„Az átgondolt, a rendeltetéssel kézen fogva születő téralakítás elvarázsolt” – írta Molnár Péter szobrászművész, akivel a galgagutai templom tervezésén dolgoztak együtt. – „Az anyaghasználatod és a geometriai arányok letisztultak, nemes egyszerűsége minden épületet élővé és emberivé tesz. Szép dolog, ha az emberek méltóságot érezhetnek egy-egy nekik készített épületre nézve.”
Guzmics György épületei nem harsányak, nem divathullámokat követnek – helyette visszafogottak, de markáns karakterűek. Házai emberi léptékűek, használhatóak és szerethetőek. – Építeni nem magunknak kell, hanem másoknak. Ezért fontos, hogy ne rólam szóljon, hanem róluk – emelte ki, amikor arról kérdeztük, mit jelent számára ma, évtizedek után is építésznek lenni.
Építészet, ahogy élni is lehetne
– Nem szeretem a dobozokat. Az élet bonyolultabb annál – jegyezte meg mosolyogva. Egy-egy elfordított tető, megmozgatott tömeg vagy áttört homlokzatrész mögött mindig ott van egy gondolat: az, hogy az épület élni fog, emberek fognak benne lenni, és az ő életükhöz kell igazodnia. A látogató nemcsak házakat lát, hanem világszemléletet. Ezt a fajta gondolatiságot hívják építészeti kulturáltságnak – és ezt jeleníti meg a kiállítás.
A kiállítás mint tér-idő metszet
A tárlat időrendben és témák mentén vezeti végig a látogatót: a kezdeti középületektől a családi házakig, közösségi terekig, templomokig. Tervek, fotók, makettek, vázlatok – minden azt mutatja, hogy itt egy építész építészete mögött gondolkodás van. – Egy épület akkor lesz jó, ha nem akarod lecserélni húsz év múlva sem. Hanem még mindig azt érzed: rendben van – tette hozzá, amikor a hosszú távú használhatóságról kérdeztük.
A derű és a részletek embere
A kiállítás egyik legmeghatóbb rétege az a személyesség, ami átszövi. A feleségével, Ágnessel közös derű, a közösségi jelenlét, a szakmai és emberi hűség nemcsak megjelenik, hanem érzelmi mélységet is ad a tárlatnak. – Sosem tudtam félvállról venni egy tervet. Akkor inkább nem vállaltam el – mondta csendesen, de határozottan.
Lenni – nem birtokolni
Ez a kiállítás nemcsak ünnep, hanem példázat is: lehet alázattal dolgozni, emberekre figyelve, szakmailag igényesen, következetesen. „Az önazonosság, ami több évtizeden keresztül is meghatározó sajátja művészetednek” – fogalmazta meg Molnár Péter. A Dornyay Béla Múzeumban január 5-ig látogatható a kiállítás. Aki érdeklődik az építészet iránt, annak azért, aki pedig az emberi történetekre kíváncsi, annak még inkább érdemes megtekintenie a tárlatot. A megnyitón elhangzott egy gondolat:
Nem valamit birtokolni, nem valahova eljutni, nem valamivé válni a nagydolog, hanem lenni.
Ez a mondat nemcsak a kiállításra, hanem magára az alkotóra is érvényes. Guzmics György nemcsak épített, hanem jelen volt, gondolkodott, figyelt, alakított emberként és szakemberként. Ez a kiállítás nem más, mint egy időpillanat, ahol mindez egyszerre láthatóvá válik.
https://www.nool.hu/helyi-kultura/2025/11/epitesz-kiallitas-guzmics-gyorgy-portre